Leki17

Budapest Főváros XVII. kerületének Lengyel Nemzetiségi Önkormányzata

IV. Hungarica Családi Tábor

8 min read

Családi? Rock? Ez pár évvel ezelőtt még a „fából vaskarika” kategóriába tartozott. Mivel megrögzött szokásom, hogy személyesen szeretek utánajárni az információknak, érdeklődéssel vártam a banda negyedik családi táborának kezdetét. Tettem már csak azért is, mert az elmúlt évben több fellépésükön is ott voltam, és ha rajongó nem is lettem, mindenképp pozitív benyomásaim voltak mind a zene, mind a szöveg, mind pedig a színpadi kép kapcsán.

Május 31. Péntek

Közel két és fél órás viszontagságos út után, amiben benne volt egy negyven perces késés már az induláskor (Jelzem, nem áll szándékomban a Magyar Államvasutak dicsőítése.) érkeztem meg Csopakra, ahol a tábort viszonylag könnyen megtaláltam. Az első kellemes meglepetés számomra az a szinte már családias fogadtatás volt, amit eddig hasonló rendezvényeken még nem tapasztaltam. Miután a szobát sikerült elfoglalnom, felderítettem, merre lehet sört kapni. Kiderült, sem sokat gyalogolni, sem pedig mélyen a pénztárcába nyúlni nem szükséges. Az átlagos árakhoz képest a büfé egész emberi léptékkel számot. Már az elején feltűnt, hogy a sorba beérkező táborlakók szinte családias viszonyban vannak egymással. Ez vagy a közös szellemiség, vagy a zenekar sikeres szervező tevékenységének tudható be. Péntekre két koncert szerepet az étlapon. A Hungarica akusztikus műsora és a P. Mobil.

Már rengeteg bandát hallottam „unpluged” játszani, de kevés kivétellel mind arról szóltak,hogy eleget tegyenek egyfajta bizonyítási kényszernek, miszerint elektromos felszerelés nélkül is megállják a helyüket, és a kifinomult hangzásért cserébe lemondtak arról az elemi lendületről, ami naggyá tette nevüket. Jelen esetben egy dolgot bizonyítottak, miszerint ahhoz, hogy átjöjjön az erő és a dinamika, nem kell lebontani a házat a hangerővel. Hitelesen átjött az egész produkció és ugyanúgy átadták azt a lendületet a közönségnek ami a csapatot jellemezte.

Rövid átszerelés után lépett színpadra a magyar hard rock igazi dinoszaurusza a P. Mobil. Utoljára majdnem negyven éve hallottam őket élőben, és bevallom, akkor nem tettek rám mély benyomást. Igaz, akkoriban (és manapság is) egészen más zenéket hallgattam. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem voltam képben, mert a lemezeiket azért hallottam, s volt amelyik tetszett is.

Nos! Schuster Lóránt és csapata új felállásban, az évtizedes rutinnal egy perc alatt feledtették el, hogy már rászolgáltak az ősi jelzőre. Bátran merem állítani hogy a P. Mobil napjainkban jobb, mint a klasszikus korszakában. Persze ehhez nagy valószínűséggel hozzájárult az a vérfrissítés, amit az új (és jóval fiatalabb) tagok jelentenek. Ez a veteránok profizmusával keveredve szikla szilárd, letisztult produkciót eredményezett. Benne volt minden, ami a hard rockot klasszikussá tette az egyetemes zenetörténetben.

Június 1. szombat

„Országomat egy kávéért!” Egy rock táborban kora hajnalinak számító kilenc óra körüli időpontban toppantam be a büfébe, ahol két álmos tekintetű csapost találtam, akik készségesen mentették meg életem. Mikor megemlítettem, hogy este az utolsó söröm, amit kifizettem, már nem tudták kiadni, mivel kiürült a hordó, arcizmuk se rezdült. Közölték, mihelyt, megjön az utánpótlás, megmentenek a kiszáradástól. Az a tény már jobban zavarba hozta őket, hogy nem volt nálam apró és reggel még nem tudtak visszaadni nagy címletből. A helyzetet végül az egyik felmentésként beérkező táborlakó oldotta meg. Ezúton is köszönet neki!

A délelőtt az ilyenkor szokásos módon telt. Az ébredező közönség csontjait és emlékeit próbálta összeszedni. Két vagányabb kinézetű úriember váltig állította, hogy az esti mulatságon 25 felest gurított le. Ezt a kijelentésüket a jelenlévő tapasztaltabbak jóindulatú mosolya kísérte. Reggeli után a gyerekekről szóltak a programok. Íjászkodás, rajzolás, mindez háziverseny formájában. Még a kávém iszogattam, amikor az asztalhoz pattant egy tíz év körüli hölgy és megkérdezte, mi a programom délelőttre, s van-e kedvem szavazni. Mikor mosolyogva megkérdeztem, mi a száma, megsúgta, majd tovább is illant. A tábor hátsó részében kiváló bográcsozós hely található és a környékén nyugodtan lehetett íjászkodni is anélkül, hogy valakit veszélybe sodornának. Sokak szerint az általános műveltség része kéne legyen az íjászat és kötelezően kéne oktatni az iskolákban a lovaglással és a szablyavívással egyetemben. Én azt gondolom, hogy ha egy gyerek nem elkötelezett környezetből érkezik, a kötelezővé tétel a legjobb módja annak, hogy megutáltassák vele nemzeti hagyományuknak ezt a részét. Nos! A tábori íjászkodás egész más szellemben ment. Az értő felügyelet hitelesen bizonyította az aprónépnek, hogy ügyetlen gyerek nincs és mindenki kortól és nemtől függetlenül elsajátíthatja ezt a tudományt. Nem kellett hozzá méregdrága tréning, ami pozitív szemléletet erőltet bármi áron, elég volt az egyszerű hozzáállás ami feltételezi, hogy az oktató a szakértőkkel ellentétben már látott gyereket. Az eredményhirdetéskor derült ki, hogy a csokidíjakat sikerült elszámolni. Ezt perceken belül korrigálták a szervezők és mindenki boldogan gondolhatott vissza az eseményekre.

Ebéd után egy kis politológia következett. Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Napló munkatársa, politikai szakértő előadása főleg a mi korosztályunk számára lehetett érdekes, hiszen mi annak idején egyenes közvetítésben láthattuk az 1 cselekedeteit is. A véleményem ugyan nem változtatta meg jelentősen, mindenesetre árnyaltabbá tette számomra a történteket, 1989. végének eseményeit, s segít megérteni napjaink politikusainak cselekedeteit.

16.00. Újra velünk volt az erő. A hangerő. A felvidéki Kerecsen zenekar nyitotta a délutánt. A banda nevét és zenéjét is ott hallottam először. Pillanatokon belül megcsapott az a hangulat. Füstös terem, a közepén biliárd asztal, körülötte pár motoros csinos lányok társaságában golyókat kerget,miközben sörrel enyhíti a sivatagi forró levegőjét. Hogy mindez kifejezetten a mi magyar világunk szövegeivel? Egyáltalán nem baj, ha egy távoli zenei kincset saját tartalommal töltünk meg, és egy szilaj népről énekelni van olyan vagány, mint az „Oh Yeah Baby!”

17.00. Phoenix. Rt. szintén a Felvidékről. A bluesos hangzás után igazi karcos hard rock.

1 8.00. Burnout. A banda első ránézésre egy vagány rockabilly csapatnak tűnt. Ez a képzet azonban szertefoszlott amikor belecsaptak. Feszes heavy metal csendült fel, ami ugyan nem az én világom, de mindenképp el kell ismernem, hogy ha ez a jövő, akkor nem kell igazán aggódnom.

19.00 Kezdetét vette a Lengyel Nemzetiségi Est, melyet Buskó András, Budapest XVII. kerüle Lengyel nemzetiségi Önkormányzatának elnöke nyitott meg. Jó házigazdához méltón igazi előadást rögtönzött kiérdemelve ezzel a MC. Buskó címet.

Az est két lengyel vendége igazi érdekesség volt. Kezdjük az elején!

Przewylaw Malewsky rapper Lengyelországban élő barátom szerint sem számít a média által felkapott és ezáltal a vízcsapból is folyó sztárok közé, számunkra pedig azon szombat estéig teljesen ismeretlen volt. Békebeli aroszokratára emlékeztető megjelenése homlokegyenest különbözik attól, amit eddig erről a műfajról tudtunk, vagy tudni véltünk. A rock közönségének a rap csupán egy nagyvárosi gettó lecsúszott népének dumálós valamilyen, amit még csak véletlenül sem neveznének zenének, mert azzal is szentségtörést követnek el. Azon persze elegánsan átsiklanak, hogy nálunk a hazafiak táborában is található rap előadó Franka Deli személyében, aki célközönsége körében igencsak szép sikereket ér el bizonyítva, hogy egy zenei forma megfelelő tartalommal feltöltve tud újat és értelmeset mondani. Malewsky már a megjelenésében is telitalálat.

A sokat látott harcedzett rockerek arcára fagyott a hangulat. Mintha élvezné a pillanatot, mély levegőt vett és elindította azt a szóáradatot, melyből legfeljebb hárman értettek valamit a nézők közül. Ennek ellenére az egésznek a hangulata és kisugárzása percek alatt átragadt a közönségre és hangos ováció kísérte a produkciót. „Lengyel-magyar két jó barát!” Ezt a mondatot már mindenki vele énekelte. Valami ilyesmit nevezhetnek átütő sikernek?

A Pzytywka zenekar szövegei a lengyel történelemből merítenek. A finomabb akusztikus hangzás és a karcosabb rock egyaránt erősségük. A nyelvi nehézségek ellenére szívébe zárta őket a tábor közönsége.

A szombati finálét a Hungarica nyitotta. Teljes tüzérségi támogatással, ahogy az egy rock bandához illik. Vendégük, Edyta Sz. (Pozytywka) emelte az est fényét. Ami számomra feltűnő volt, az a feszes rock hangzás tömören, egységesen, sallangoktól mentesen. Ez mindig is jellemezte a Hungaricát. Fábián Zoltán énekes együtt élt a zenével, a nagy elődök példáját követve, de a pozőrség legkisebb nyoma nélkül. Egyszerűen hozta azt a vagány formát, amit a rock and roll megkövetel.

Az est záró akkordja a Historica fellépése volt. Veretes klasszikus hard rock, a magyar közönség számára már kötelező mélyebb értelmű és érzelemmel töltött szövegekkel. Mindez természetesen egyszerű előadásmóddal párosítva.

Aztán? Mivel az előző estéhez hasonlóan újból kifogyott a csapolt sör, összecsomagoltam a felszerelést és célba vettem az ágyam.

Június 2. Vasárnap

Táborzárás, készülődés az utazásra. Hogy mit is írhatok a végére? Talán egy színdarab címét aktualizálva: „Jövőre, veletek, ugyanitt!”

Copyright © Leki17 2003-2019 All rights reserved. | Newsphere by AF themes.