LENGYELORSZÁG MAGYARUL












Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat honlapja

1173 Budapest, Pesti út 165.

Postacím: 1656 Budapest, Pf. 110.

Telefon: 253-3300, Fax: 256-0661; elnök: 06+30-9737492

E-mail: lko@leki17.hu

Szerkeszti:

A Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat képviselőtestülete

A honlapon megjelenő anyagok részben a jogszabályban előírt kötelezettségek teljesítéséből adódó (nyilvános szerződések), részben a Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat működésével kapcsolatos tájékoztató anyagok, harmadrészt rákosligeti Magyar-Lengyel Baráti Kör életével kapcsolatos információk összessége. Az első két esetben az adatok hitelességéért a Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat képviselőtestülete a felelős, a tájékoztató jellegű információkért felelőséget nem vállalunk.

A honlap hivatalos részeinek felelősei:

Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat - elnök

rákosligeti Magyar-Lengyel Baráti Kör - a kör vezetője

Nyilvános Szerződések és megálla-podások - elnök

A honlap tartalmi részével kapcsolatos információikat, észrevételeiket az alábbi e-mail címre várjuk:

honlap@leki17.hu

A honlap üzemeltetéséért felelős:

ArtHour Net Kft.



Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Nemzetiségi Önkormányzat


Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Nemzetiségi Önkormányzat 1173 Budapest, Pesti út 165.

Szegedi és borosjenői gróf Tisza István, teljes nevén: Tisza István Imre Lajos Pál (Pest, 1861. április 22. – Budapest, Herminamező, 1918. október 31.) [magyar politikus, miniszterelnök, az MTA tagja. Nevéhez kapcsolódó két legismertebb esemény az Osztrák–Magyar Monarchia háborúba lépése második miniszterelnöksége idején és az ellene elkövetett gyilkosság az őszirózsás forradalom utolsó napján, 1918. október 31-én. Politikusként az osztrák-magyar dualista rendszer (a monarchia) fenntartásának híve és az akkoriban elterjedt „liberális-konzervatív konszenzus” képviselője volt. Egyszerre volt meggyőződéses híve a joguralomnak, a parlamentarizmusnak és az alkotmányosságnak, ugyanakkor az arisztokrácia és a dzsentri vezető szerepének, s a korlátozott szavazati jog fenntartásának, mert úgy vélte, ez utóbbiak révén maradhat csak fenn a nemzeti kisebbségekkel szemben a magyar szupremácia, a hagyományos társadalmi rend és kultúra.

Tisza Istvánról szóló emlékkonferenciát tartottak

Gróf Tisza István, aki 1903-1905, majd 1913-1917 között Magyarország miniszterelnöki tisztségét töltötte be, 1861. április 22-én született Pesten. Politikuscsaládban látta meg a napvilágot. Apja, Tisza Kálmán 1875-től 1890-ig állt a kormány élén - a mai napig nem volt olyan miniszterelnök, aki ennél hosszabb időt töltött volna hivatalban. Tisza István a debreceni református kollégiumban érettségizett, majd német egyetemeken tanult jogot. Húszévesen már megyei tiszteletbeli főjegyző volt, 1886-ban pedig országgyűlési képviselővé választották, és hamarosan a Szabadelvű Párt vezéregyénisége lett. Az obstruáló parlamenti ellenzékkel vívott harcával elnyerte I. Ferenc József osztrák császár, magyar király rokonszenvét, aki 1903 novemberében őt bízta meg kormányalakítással. A helyzeten azonban csak átmenetileg tudott úrrá lenni, és javaslatára a király 1904 végén feloszlatta az Országgyűlést. Az új választásokon az egyesült ellenzék győzött, ezt követően Tisza István 1906-ban feloszlatta pártját, visszavonult a politikától. A koalíciós kormány bukása után, 1910-ben újjászervezett Nemzeti Munkapárt fölényes győzelmet aratott a választásokon. Ettől kezdve ténylegesen ő irányította a politikát: 1912. május 23-án házelnökként új házszabályt szavaztatott meg, miközben az utcán tízezrek tüntettek a kormány ellen. A parlamenti ellenzéket is kemény kézzel zabolázta meg: mivel a hadsereg reformját elengedhetetlennek tartotta, 1912. június 4-én karhatalommal vezettette ki az obstruáló képviselőket. Tisza István 1913-tól állt ismét a kormány élén. Kezdetben a háború ellen foglalt állást, mert felkészületlennek tartotta az országot. A világháborút kirobbantó szarajevói merénylet után feladta tartózkodó attitűdjét, és minden erejét a háborús célok szolgálatába állította. A Ferenc József halála után, 1916-ban trónra kerülő IV. Károly nem rokonszenvezett vele, és 1917 júniusában felmentette. A háború végére a régi rend jelképének számított, kétszer is rálőttek az utcán. Az őszirózsás forradalom során, 1918. október 31-én Hermina úti villájában lőtte agyon négy katonaruhás fegyveres. Szimbolikusan Tisza István meggyilkolásával szűnt meg a történelmi Magyarország, halálával egy időben omlott össze a nevével szorosan összeforrt dualista állam.

Tisza István néhai miniszterelnök halálának századik évfordulója alkalmából rendezett konferenciát az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága a Magyar Történelmi Társulattal 1918 - A nagy összeomlás címmel szerdán a Parlamentben. Az eseményen bemutatták az „Ahogy éltem, úgy fogok meghalni” - Tisza István tragédiája című dokumentumfilmet.

Az eseményen részt vett Kövér László, az Országgyűlés elnöke.

Lázár János fideszes országgyűlési képviselő nyitotta meg a tanácskozást. Beszédében kiemelte, hogy bár a néhai kormányfő önmeghatározása szerint szabadelvű volt, ez azonban akkor mást jelentett: ő biztosan máshová tartott, mint azok, akiket ma neveznek liberálisoknak. Tisza István ellene volt az üres szólamoknak, a cselekvés nélküli szavaknak - idézte fel Lázár János, aki szerint az egykori kormányfőnek példaképnek kellene lennie a jelen és a közeljövő magyar politikusai számára, ha az országot újra azzá a nagy állammá akarják tenni, amely ezer éven át, a miniszterelnök meggyilkolásáig létezett. Felidézte, hogy korszakában távol állt egymástól a protestantizmus és a katolicizmus, így kivételes szorgalom és tudás kellett ahhoz, hogy a katolikus Habsburgok birodalmában egy kálomista magyar középnemes emelkedhessen az ország ilyen magas közjogi tisztségébe. A Lázár János azt hangoztatta, hogy Tisza István körül változott a világ, és nem fordítva: ő egy helyben állt, megmaradt keresztyénnek, harcosnak és magyarnak. Ugyan politikáján többször módosított, ezt csupán azért tette, hogy a hitét, az elköteleződését soha ne kelljen megmásítania - tért ki a néhai miniszterelnök elvhűségére. Tisza István azt vallotta, hogy az ember személyes erkölcse a politikáját is meghatározza: úgy vélekedett, hogy hitvány ember nem csinálhat jó politikát.

Bellavics István, az Országgyűlés Hivatalának közgyűjteményi és közművelődési igazgatója köszöntőjében hangsúlyozta: Tisza István nem a halálra készült, hanem élete utolsó heteiben is lázasan dolgozott, hogy kiutat találjon az egyre beszűkülő lehetőségek között a világháborús vereség után. Eszményeiben és istenhitében nagyon szilárd, konok politikus volt. Ezekből az értékekből nem engedett, ezért ellenfeleket, sőt egyre több őt gyűlölő ellenséget szerzett - közölte. A miniszterelnök ismerte korszakát, és nagyon komolyan vette, hogy megpróbálja akadályozni az egyre terjedő radikális mozgalmak fellendülését - mondta. Tisza István nem várta a halálát, hanem épp a kibontakozáson dolgozott. Ennek ellenére meggyilkolásának napja, 1918. október 31-e mégis szimbolikus dátuma lett a magyar történelemnek. Halála egy nagy, ellentmondásos korszak végét és a történelmi Magyarország szétesését is jelenti mindmáig.

Maruzsa Zoltán Viktor, az Emberi Erőforrások Minisztériumának köznevelésért felelős helyettes államtitkára Tisza István utolsó hónapjáról beszélt.

Lázár János mondott beszédet a parlamenti Tisza István emlékkonferencián

Az Országgyűlés elnöke, Kövér László felkérésére Lázár János országgyűlési képviselő mondott ma megnyitó beszédet a gróf Tisza István meggyilkolásának 100. évfordulója alkalmából a Magyar Országgyűlés Hivatala és a Magyar Történeti Társaság által szervezett emlékkonferencián, a Parlament Főrendházi üléstermében.

Hölgyeim és Uraim!

Aki egy kicsit is ismeri Tisza István életművét, az tudja, hogy az ő közéleti szótárában a ’frázisnál’ utáltabb kifejezés alig létezett. Tisza ellene volt az üres szólamoknak, a cselekvés nélküli nagy szavaknak. A közhelyeknek. A frázisokkal szembeni idegenkedését mélységesen tiszteletben tartva mondom tehát a legelső mondatommal Önöknek azt, hogy Tisza István számomra a legfontosabb politikai példakép. És meggyőződésem, hogy annak kell lennie a jelen és a közeljövő egész magyar politikusnemzedéke számára is. Tisza Istvánnak példaképnek kell lennie, ha Magyarországot – legalább lelkében és szellemében, politikai és gazdasági erejében – újra azzá a nagy állammá akarjuk tenni, amely 1000 éven át, szinte napra pontosan Tisza István meggyilkolásáig lehetett.

Hölgyeim és Uraim!

Aki Tisza Istvánról beszél, az az 1848-49, és főleg az 1867 utáni két fontos emberöltőről is beszél: a dualizmus máig ható évtizedeiről. Aki Tisza Istvánról beszél, az a Tiszákról is beszél. Egy dinasztiáról, amelynek a története szétválaszthatatlanul összeforrott a régi Magyarország, a közép-európai magyar szupremácia történetével. Nemzeti históriánkban különben egyedülálló, hogy apa és fia egyaránt kormányfő legyen. Az apa, Tisza Kálmán ráadásul 15 évig, azaz miniszterelnökeink közül a leghosszabb ideig töltötte be ezt a tisztséget. Végül: aki Tisza Istvánról beszél, az egyúttal a protestantizmusról, a kálomista ember küldetéstudatáról is beszél. Ez pedig – Kornis Gyula, a két diktatúra által is üldözött történészprofesszor megfogalmazása szerint nem más – mint, „a monumentális államférfinak az a lelki tulajdonsága, amelyből, mint valami gócpontból valamennyi erkölcsi és szellemi vonása kisugárzik”.

Tisztelt Honfitársaim!

Egy szűk időkeretbe szorított hozzászólás nem ad arra lehetőséget, hogy hosszabban értekezzünk arról, mit jelentett a 19. század végén – Tisza István pályájának indulásakor –„kálomistának” lenni a magyar közéletben. Ez a pár perc nem elegendő ahhoz, hogy mai ésszel felérjük – és az ökumenizmus szellemében használt fogalmainkkal leírjuk –, mennyire távol állt akkor még egymástól protestáns és katolikus, és milyen kivételes szorgalom és tudás szükségeltetett ahhoz, hogy a katolikus Habsburgok birodalmában egy kálomista magyar középnemes emelkedhessen az ország legmagasabb tisztségébe. Két fontos dolgot azonban megemlíthetünk és meg is kell említenünk Tisza – nemcsak megvallott, hanem mélyen meg is élt – keresztyén hitével kapcsolatban. Az egyik a hivatástudat, a másik pedig a sokat emlegetett és vitatott szabadelvűsége.

Ha megengedik, ez utóbbival kezdem. Annál is inkább, mert pontosan tisztában vagyok azzal, milyen izgalmas értelmezések – vagy inkább félreértelmezések! – alapjául szolgálhat, hogy az – általam is képviselt – nemzeti, keresztény politika épp egy olyan államférfit választ példaképnek, aki az önmeghatározása szerint liberális volt. Nos, rossz hírem van azoknak, akik könnyen „mémesíthető”, facebook-posztokká párolható, ellentmondást sejtenek itt. Ez a liberalizmus, nem az a liberalizmus.

Tisza szabadelvűsége, ha nem is indult föltétlen máshonnan, egészen bizonyosan máshová tartott, mint azoké, akiket ma liberálisnak nevezünk. Nem véletlen, hogy a mindent és mindenkit címkézni, besorolni, osztályozni igyekvő hazai közbeszéd később konzervatív fordulatot emlegetett vele kapcsolatban. Pedig a helyzet ezzel is csak úgy áll, mint a Nap meg a Föld mozgásával. Az emberek sokáig azt hitték, hogy a Nap kering a Föld körül, míg rá nem jöttek, hogy ez csupán látszat, mert a Nap rendíthetetlenül áll a helyén, a valóságban mi keringünk körötte. Valahogy így áll a helyzet Tiszával is. A világ változott körötte – mai ésszel alig felfogható sebességgel és mértékben – , ő azonban egyhelyben állt. Megmaradt annak, aki volt: „keresztyénnek, harcosnak és magyarnak”, ahogy Herczeg Ferenc írta róla.

Igen: Tisza többször változtatott a véleményén és akár a politikáján is, csak hogy az elvein, sőt a hitén soha ne kelljen. Ő maga erről az elvhűségről így írt: „Azok az elvek, amelyek megérdemlik az elv nevet, az illető személyével összeforrott valóságok…” Ezt a mondatot hadd ajánljam külön is a figyelmükbe: az elv az ember/a politikus személyével összeforródó valóság, nem szó, nem frázis csupán. Tisza mélyen – szinte vallásosan – hitt abban, hogy az ember személyes morálja és hite meghatározza egyúttal a politikáját is. Ő hitte és vallotta, hogy hitvány ember nem csinálhat jó politikát. Hogy az egyén sokféle – de elsősorban is erkölcsi – romlása nyomot hagy a cselekedetein, a politikáján is. Másfelől viszont az elvszerűség, a hazához és a hithez való hűség aranyfedezetet jelent a tetteihez, igazolja a politikáját is – ha olykor csak emberöltőkkel később is. Mint az ő esetében: akár egy évszázaddal később.

Ezért aztán mindazt, amit Tisza István helyesnek – metafizikai értelmében Jónak – gondolt, tűzön-vízen át, s ha kellett a közvéleménnyel szemben, a saját népszerűségével sem törődve képviselt. Kortársa és nagy ellenfele, Ady elsősorban ezért nevezte őt „geszti bolondnak”. Mi, a Tisza halálát követő – és az Ady által már meg nem ért – zűrzavart ismerve, részben megörökölve, már pontosan tudjuk, hogy ez mennyire elfogult és méltánytalan minősítés volt. Mert mindig könnyű bolondnak látni és láttatni azt, aki az őrültek házává váló politikai elitben egyedüliként őrzi meg a józan eszét.

Hölgyeim és Uraim!

Tisza István korabeli szabadelvűségének megértéséhez máshonnan kell hát közelítenünk. Méghozzá a Max Weber által protestáns etikának nevezett jelenség felől. Hogy a németül kiválóan beszélő, többek között Berlinben és Heidelbergben iskolázott Tisza olvasta-e eredetiben Weber, 1905-ben megjelent könyvét a protestáns hivatástudat és a kapitalista gazdasági rendszer összefüggéseiről, nem tudjuk. Véleményem szerint nagy a valószínűsége, hogy igen. Az azonban egészen bizonyos, hogy már Tisza István születése előtt, a forradalom és a szabadságharc felé haladó Magyarország légkörében vallásos tisztelet kezdte övezni a ’haza’ és a ’nemzet’ fogalmát. A protestáns azonosságtudatban már ekkor megfogalmazódott az igény, sőt a lelki parancs a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás ügyének képviseletére. Ezt pedig csak erősítette az a kapcsolat, amit a magyar protestánsok a vallási egyenlőségért küzdő szabadelvű ellenzékkel a Reformkor óta ápoltak.

A protestantizmus azonban Tisza esetében nemcsak a hazafiságát erősítő, annak értelmezési-cselekvési kereteket adó filozófia volt. A „létező feudalizmusban” – a feudális díszletek között – polgári átalakulást akaró politikussá is ez tette őt: a protestantizmusa. A protestáns, azon belül a kálvini tanokra épülő református egyház, amelynek tagja volt, ugyanis eleve nyitottabban viszonyult a 16. századtól kibontakozó kapitalizmus társadalmi és gazdasági gondolatához és gyakorlatához, mint az ezeken a területeken egyre inkább deffenzívába szoruló katolicizmus.

Tisza szabadelvűsége tehát a kálomista hitéből táplálkozó, attól elválaszthatatlan haladás-pártiság volt. Amely nem kis részben az angol mintájú, szabad kereskedelemre építő gazdaságpolitikát tekintette követendőnek. Tisza István, akinek az emlékének és szellemi-politikai hagyatékának a halálát követő kritikátlan jobboldali kultusznál csak a marxista történetírás hazugságai ártottak többet, valójában nem a régi világ utolsó óriása, hanem az új világ első nagy alakja volt – pontosabban lehetett volna.
Tudom, tudom: a tudomány világában történelmietlen a „mi lett volna, ha?” kérdés. A politika és az államigazgatás világában azonban nagyon is termékeny és tanulságos ez a gondolatkísérlet. Vajon mi lett volna, ha Tisza Istvánt nem ölik meg 1918. október 31-én? Mi lett volna, ha Tisza nemcsak a háború, hanem a háború utáni időszak, az új békeidőszak első miniszterelnöke is lehet? Mi lett volna, ha a Károlyi Mihály-féle hazárdőr politikai közjáték után nem bolsevik terroristák, hanem újra a „Vasgróf” testesíti meg Magyarországot a világ szemében, méghozzá akkor, amikor a magyar állam jövője, a szó fizikai értelmében vett megmaradása a tét?

Károlyi Gyula, a későbbi miniszterelnök – aki a Sigmund Freud által nemes egyszerűséggel csak „a leghülyébb magyar grófnak” titulált Károlyi Mihály unokatestvére volt –, így válaszolt erre a kérdésre: „A világháborút akkor sem nyerhettük volna meg, ha Tisza István helyén marad. De amint igaz, hogy a háborút tényleg nem a harctéren vesztettük el, úgy bizonyos, hogy Tisza István alatt az a gyalázatos belső összeomlás nem következett volna be minden végzetes következményével, megaláztatásunkkal, megcsonkításunkkal és szégyenünkkel.”

Mindaz alapján, amit a Tisza-gyilkosság után mi, magyarok a történelmünkből megtanultunk, csak egyetérteni lehet vele. Ha Tisza politikája 1918 után is folytatódhatott és kiteljesedhetett volna, akkor Magyarország ma – a szó minden értelmében – nagyobb és erősebb állam lehetne. Akkor nem kellett volna kerek 100 esztendőt várnunk arra, hogy ennek az országnak ismét olyan politikusa legyen, akinek a munkája révén lassan helyreállíthatjuk Magyarország tekintélyét a világban és helyreállíthatjuk Magyarország politikai, szellemi, gazdasági szerepét is Keletközép-Európában, a Kárpár-medencében.

Magyarország egy Tiszával – pláne kettővel – is előrébb jutott, mint jutna száz vagy ezer Károlyi Mihállyal. A nemzet főterén azt az elhíresült szoborcserét ezért nemcsak jogunk, de egyenesen kötelességünk volt végrehajtani. Károlyi ugyanis nemcsak a saját birtokán rendezett földosztást, de közvetve bizony Versailles-ban is, méghozzá az ezeréves Magyarország kárára. Őt tehát nem szabad elfelejtenünk, de emlékeznünk nem őrá kell, hanem nagy ellenfelére, Tisza Istvánra.

Hölgyeim és Uraim!

Tisza miniszterelnök úr protestantizmusával összefüggésben még egy fogalomról kell röviden beszélnünk, ez pedig a már érintett protestáns küldetéstudat vagy protestáns hivatásetika. Egész világnézetének, politikai hivatásának és pályájának lelki gyökerei kálvinista vallásos érzésének talajából táplálkoznak. Lelkét a predesztináció szelleme hatja át: az isteni eleve elvégzés hite, amely Beöthy Zsolt szép szavaival: „a csontjába rekesztett tűzzé izzott benne”. Tiszát emiatt gyakran írták le fanatikusnak és megszállottnak, a politikáját pedig időnként érzéketlennek is. E karakterjegyek megértéséhez nemcsak az utókor, de még a kortársak számára is Tisza István küldetéstudata jelenti a kulcsot.

A tágan értelmezett Tisza-korszakot a névadóhoz, a névadókhoz mérhető szakmai és emberi minőségű politikusok fémjelezték. Közülük az egyik, Klebelsberg Kunó így beszélt Tisza István küldetéstudatáról: „Jellemének alapvonása, legegyénibb sajátsága volt a heroikus kötelességteljesítés. A kötelességteljesítés különösen akkor, ha azt hitte, hogy a feladat odiózus (azaz gyűlöletes, hálátlan), és hogy ha a munkát maga elvégezni nem fogja, akkor másokat a népszerűség elvesztésétől való félelem fog attól visszatartani.”

Ez a küldetéstudat jellemezte életében, és bizony a halálában is. „Ennek így kellett történnie!” – ezek voltak Tisza István utolsó szavai, miközben szembenézett a rá fegyvert fogó károlyistákkal. Ekkor, 1918. október 31-én jó ideje tudta már, hogy neki az erkölcsi és a természeti halál között kell választania. Egy menekülő, az életét mentő Tisza István az előbbinek esett volna áldozatul. Maradt tehát. Maradt a vértanúságot vállalva és – ahogy Baltazár Dezső református püspök írta – „a magyar nemzet erkölcsi jövendőjét megtermékenyítve”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisza István tragikus vége a történelmi Magyarország végét is jelentette. A magyar szupremácia végét. És annak az esélynek a sírba szállását, hogy a magyar szupremácia belátható időn belül helyreállítható lesz.

Száz év alatt nagyot változott a világ, és vele változtak a szavaink is. Ma mást jelent a liberális, mást az irredenta, mást az asszimiliáció, mint 100 esztendeje. És ma mást jelent a szupremácia is. Ma elsősorban felsőbbrendűséget értünk alatta, amelyre joga egyik népnek sincs a másik felett. Ezt egyébként Tisza is előre látta. Mintha megsejtette volna az Európa jövőjével kapcsolatos, száz évvel későbbi dilemmákat, arra figyelmeztetett, hogy: „A történelem lassan, de feltartóztathatatlan, etnográfiailag is egységes nemzeti államok kialakulása felé halad.”

Szupremáciáról tehát nem, de arról ma is lehet beszélni, hogy Magyarország újra a térség – Középkelet-Európa – vezető állama legyen. Hogy amint a Kárpátoktól északra a lengyelek, úgy attól délre megint a magyarok állama legyen a térség gazdasági, kulturális erőközpontja. És a közös politikai érdekérvényesítés centruma.

Bár Tisza István a parlamenti obstrukció ellen – egyebek között – azzal is küzdött, hogy korlátozni igyekezett az országgyűlési beszédekben felhasználható idézetek számát, még egy idézetet engedjenek meg nekem. Szekfű Gyula híres, Három nemzedék című írásában úgy fogalmaz:

„A magyarság sokkal gyöngébb, földrajzi helyzete sokkal veszélyesebb, semhogy egymagában, saját erejéből fenn tudná tartani eddigi kedvező helyzetét, évszázados hegemóniáját Középeurópa terein: ez az objektív alapigazság volt Tisza István politikai pályájának sarkköve. Igaz követője volt ebben Széchenyinek, a száműzetés Kossuthjának s Deáknak egyaránt. Hisz mindezek tudták, vagy az ország katasztrófája után megtanulták, hogy Ausztria és a nemzetiségek, azaz a nagy német hatalom és a szláv népek együtt két malomkő, melyek porrá zúzzák a mi szép évezredes Nagymagyarországunkat.”

A magyar szuverenitás megőrzéséhez, Európa nemzetállami karakterének megőrzéséhez ma is arra van szükség, hogy Magyarország – középkelet-európai szövetségeseivel együtt, bizonyos esetekben azok élén – komolyan vehető hatalommá szervezze ezt a térséget. Hogy Magyarország a térség államai számára politikai, a térség vállalkozásai és polgárai számára pedig gazdasági, kulturális, mondjuk úgy, életminőségi szempontból vonzó ország legyen. Olyan, amelynek van „gravitációs ereje”.

Tisza életművének tanulmányozása, kevés hibájának és jóval több érdemének megismerése, hatékony eszköz lehet ebben a munkában. „Ennek így kellett történnie!” – hangzottak tehát Tisza István utolsó szavai. „Mindez történhetne végre másképpen is” – legyenek akkor ezek Tisza utódainak az első szavai.
Köszönöm, hogy meghallgattak!

A konferencia előadásai

A konferenciát Hermann Róbert, az MTT elnöke vezette le. A program szerint előadást tartott ifj. Bertényi Iván, Hatos Pál, Katona Csaba, Kovács Dávid, Révész Tamás, Tamara Scheer, valamint Szarka László is.

Előzetesen Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke az M1 aktuális csatornán, az egykori miniszterelnök halálának 100. évfordulóján hangsúlyozta, hogy Tisza István halála nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a hagyományos politikai kultúra végét is jelentette az országban. Az első világháborúba betöltött szerepe miatt 1918. október 31-ei halálakor Magyarország egyik leggyűlöltebb embere volt, Tisza István meggyilkolása országszerte döbbenetet keltett, halálát legnagyobb politikai ellenfele, Károlyi Mihály, az első magyar köztársasági elnök is meggyászolta. Tisza István az 1880-as években kezdte politikai pályáját. Fiatal korában arról írt, hogy Magyarországot önálló államként képzeli el, de a nagyhatalmak szorításában nem látott valós lehetőséget erre, így később az Ausztriával kialakított kapcsolat fenntartása mellett döntött. Úgy gondolta, a parlamentben dolgozni és nem vitatkozni kell, ennek érdekében akár az amúgy általa pártolt liberális szabadságjogokat, a választójogot, a sajtószabadságot és a gyülekezési jogot is korlátozta - jegyezte meg a történész. Tisza István a legvitatottabb döntését 1914-ban hozta, amikor miniszterelnöksége alatt Magyarország belépett az első világháborúba. A kormányfő először nem támogatta Magyarország hadba vonulását, mivel katonailag nem tartotta elég felkészültnek a monarchiát, de a német császár komoly nyomására végül a háború mellett döntött.

Maruzsa Zoltán az Emberi Erőforrások Minisztériuma köznevelésért felelős helyettes államtitkára nyitotta meg az előadások sorát. „Tisza István gróf utolsó hónapja, politikai tervei és elképzelése; a Tisza gyilkosság” című előadásában Tisza István utolsó hónapjáról és magáról a merényletről beszélt: az egykori miniszterelnök (Tiszát még 1917. júniusában lemondatta IV. Károly) még ekkor is aktívan kereste a megoldási lehetőségeket az egyre inkább elharapódzó válság közepette. Tisza politikai terveiről szólva Maruzsa elmondta, hogy Tisza belpolitikai célja egy „nagykoalíciós” nemzeti egységkormány létrehozása volt minden parlamenti párt összefogásával. Erre azért lett volna szükség Tisza meglátása szerint, mert az antanthatalmak csak egy stabil kormánnyal voltak hajlandóak tárgyalóasztalhoz ülni, így a mielőbbi béke megkötéséhez ez elengedhetetlen lett volna. A külpolitika terén Tisza ekkoriban a területvédelem fontosságát hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy a cári Oroszország bukásával Románia és Szerbia már nem számíthat a nagyhatalmak számottevő katonai támogatására, így a magyar haderő képes lehet az erdélyi és délvidéki támadások feltartóztatására. Szemben Károlyi nézeteivel – aki a románokkal próbált egyezkedni – Tisza a szlovákok és a horvátok képviselőit hívta volna tárgyalásra, mert úgy vélte, az újonnan szerveződő csehszlovák és jugoszláv állam elnyomja majd ezen népek nemzeti törekvéseit.

*

Hatos Pál, az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola részéről „Legyen vége már/Legyen béke már!” című előadásában arról beszélt, hogy a háborúba belefáradt magyar társadalom radikalizálódott, amelynek végkifutása volt az október végén lezajlott őszirózsás forradalom. A háború négy éve lényegében összetörte a középosztály anyagi biztonságát, aminek következtében az államot működtető hivatalnokréteg egyre inkább szembefordult a kormányzattal.

*

Tamara Scheer osztrák hadtörténész „A monarchia másik fele: kiútkeresés Bécsben 1918 őszén” című előadásában bemutatta, hogy miként élték meg az októberi eseményeket a Monarchia másik felében, a társfőváros Bécsben. Az első világháború elején Bécsnek mintegy 2,1 millió lakosa volt. 1910 és 1918 között, Bécs volt az ötödik legnagyobb város a világon, mielőtt Berlin megelőzte. Az első világháború után a lakosság mintegy 300 ezer emberrel csökkent, sok köztisztviselő és más nemzetiségűek visszatértek a származási országukba.

*

Révész Tamás történész az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlásának lépéseit mutatta be a nemzetközi összehasonlítás keretében. A Központi Hatalmak helyzete látszólag egész előnyös volt 1918-ban: Oroszország összeomlott, az olasz-frontot sikerült áttörni még 1917. októberében és a német, illetve osztrák-magyar csapatok minden fronton ellenséges területen álltak. Ez az előnyös helyzet azonban csak látszólagos volt. A katonaság körében egyre inkább rendszeressé váltak a dezertálások, az úgynevezett rejtett-sztrájkok (amikor a katonák „elfelejtettek” visszamenni az egységeikhez), vagy akár a lázadások is. A háború végét kikényszeríteni próbáló német támadás a nyugati fronton – vagy éppen Ausztria-Magyarország piavei offenzívája – kudarcba fulladt. 1918 őszén a Központi Hatalmak csapatai már visszavonulóban voltak valamennyi fronton.

*

A szendvicsebédet követően folytatódott a konferencia. Szarka László történész, egyetemi docens, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának volt dékánja „Magyarok és nem magyarok. Összefogás helyett összeomlás” című előadásában a Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla nevezetes mondata („Soha többé katonát nem akarok látni!”) nyomán kialakult történelmi képpel foglalkozott. Elmondta, hogy Linder álláspontja a valóságban nem tükrözte a Károlyi-kormány álláspontját a katonák leszerelését illetően és alig egy héttel később le is mondott a hadügyminiszteri székről. A frontról hazatérő magyar hadsereg leszerelése kapcsán két fontos megállapítást tehetünk. Egyrészt csak a haderő kisebbik része érkezett vissza szervezetten az országba, így a katonák többsége meg sem jelent már a leszerelő-állomásokon. A másik pedig, hogy a Károlyi-kormány a katonák leszerelése során mindenben követte az Osztrák-Magyar Monarchia még 1917-ben elfogadott tervezetét, amelynek értelmében a hadsereg legfiatalabb korosztályait még fegyverben is hagyták. Előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy a közös megoldás helyett, miért következett be az 1918-as szakítás a magyarság és a nemzetiségek között. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy Tisza István – egyebek mellett apja politikájával is szakítva – részben szembefordult a korábbi évtizedek nacionalista, elnyomó nemzetiségi politikájával és a magyarosítási törekvésekkel. Politikájában az 1868-as nemzetiségi törvényes következetes végrehajtását célozta meg és a kisebbségi nyelvi jogok helyreállítása mellett foglalt állást. Ugyanakkor ő is ragaszkodott az egy politikai nemzet gondolatához és az egyes nemzetiségek fejlődését továbbra is egy egységes állam keretein belül képzelte el. Második kormányzása idején ezért többször is tárgyalásokat folytatott a nemzetiségek – elsősorban a horvátok – képviselőivel. A Tisza-féle, megbékélést célzó politika azonban csak félsikereket hozott, így a megegyezés esélye 1918-ra minimálisra csökkent.

*

Katona Csaba történész, az MTA Történettudományi Intézet tagja „Milliók sorsa törik derékon” Az összeomlás naplók és emlékiratok tükrében című elődásában az 1918-as ősz „alulnézetét” mutatta be a korabeli naplók és emlékiratok alapján. Ebből kiderült, hogy a magyar nép – szemben például az egységesen katasztrófaként megélt Trianonnal – rendkívül megosztottan viszonyult a korabeli eseményekhez. Példákon keresztül mutatta be, hogy a polgárság egy része számára az őszirózsás forradalom a szabadság és a modern Magyarország reményét hozta el. Ugyanakkor természetesen voltak, akik már a kezdetektől elítélték vagy felelőtlennek tekintették a Károlyi-kormány politikáját.

*

Kovács Dávid (Károli Gáspár Református Egyetem) Tisza István egyik legnagyobb ellenfelét, Jászi Oszkárt mutatta be, körbejárva, hogy miként is értékelte a polgári radikálisok vezére a Habsburg Monarchia felbomlását. Jászi Oszkár (született Jakubovits) (Nagykároly, 1875. március 2. – Oberlin, USA, 1957. február 13.) társadalomtudós, szerkesztő, politikus, a Magyar Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, majd emigráns politikus, egyetemi tanár. A liberalizmus elvein és társadalmi, politikai és nemzetiségpolitikai reformelképzeléseken alapuló radikális rendszerkritikával bírálta a korabeli Magyarország viszonyait. A konföderáció eszméjére alapuló nemzetiségi politikája és demokratikus eszmerendszere minden autokratikus huszadik századi magyar rezsim ellenségévé tette. Jászi Trianon utáni munkáiban rendszeresen azt hangoztatta, hogy a Monarchia felbomlása előrelátható folyamatok eredménye volt és akár elkerülhető is lett volna, amennyiben megfelelő földbirtok-reformmal és az általános választójog bevezetésével feloldották volna a Magyarországot fenyegető szociális és nemzetiségi feszültségeket. Jászi továbbá úgy vélte, hogy a dualizmus felszámolása, valamint a Monarchia föderalizálása kielégíthette volna az önálló nemzetállamra vágyakozó nemzetiségeket és még a háborús vereség esetén is egyben tarthatta volna az egykori Birodalmat. Ugyanakkor Kovács hangsúlyozta, hogy a Jászi által utólagosan felvett „próféta-szerep” nem állja meg a helyét, hiszen Jászi 1918 előtti írásaiban és beszédeiben nem találjuk nyomát a föderalizálás gondolatának.

*

Ifj. Bertényi Iván, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének adjunktusa „Mítoszok és magyarázatok az 1918-as összeomlásról. különös tekintettel Tisza István szerepére” című előadásában végül bemutatta mindazon mítoszokat és interpretációkat, amelyek Tisza személyéhez kapcsolódnak a történelmi emlékezetben. Rámutatott, hogy akárcsak az 1848-49-es szabadságharc után Görgeit Kossuth, úgy kiáltották ki politikai ellenfelei bűnbakká Tisza Istvánt is az első világháborús kudarc miatt. A Tisza személyével kapcsolatban megfogalmazott másik széles körben elterjedt gondolat, hogy amennyiben Tisza nem vált volna gyilkosság áldozatává, úgy meg tudta volna menteni a történelmi Magyarországot. Ezt a kérdést a történelemtudomány azonban már nem tudja megválaszolni.

A konferencia összefoglalása

1918. október 31-én délután 5 órakor a Hermina úti Róheim-villában meggyilkolták gróf Tisza Istvánt. A gyilkosok pontos kiléte annak ellenére sem bizonyos, hogy az 1920-as években komoly nyomozás indult, majd egy katonai és egy polgári pert is lefolytattak az ügyben. A merénylet két szemtanúja, Tisza István felesége, valamint unokahúga a gyanúsítottakat nem tudta azonosítani, így csak közvetett bizonyítékok alapján ítéltek el néhány embert. A végzetes merénylet már a negyedik volt, amelyet a politikus ellen elkövettek. A gróf Tisza István halála a történelmi Magyarország végét is hűen szimbolizálta.

Annak ellenére, hogy IV. Károly 1917. május 23-án lemondásra kényszerítette, így a merénylet idején már nem viselte a magyar királyi miniszterelnök hivatalát, Tisza 1918 őszén is az ország egyik legjelentősebb politikusa volt. Mindezt tehetsége és szorgalma mellett alapvetően az tette lehetővé, hogy édesapja, Tisza Kálmán a dualista időszak legprosperálóbb szakaszában tizenöt éven keresztül volt miniszterelnök.

Tisza István politikai pályája 1886-ban kezdődött, amikor országgyűlési képviselő lett a kormánypárt, a Szabadelvű Párt színeiben. Első miniszterelnöki ciklusa mintegy másfél évig, 1903 és 1905 között tartott; működését azonban beárnyékolta a Monarchia súlyos belpolitikai válsága. A képviselőházi obstrukciót Tisza eréllyel letörte, de ezzel számos ellenséget szerzett nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypárt soraiban is.

Néhány évi viszonylagos háttérbe vonulás után – nagymértékben Tisza szervezőmunkája eredményeként – létrejött, majd választást nyert a Nemzeti Munkapárt. Ezekben az években bontakozott ki a híressé vált véderővita, amelynek során Tisza a császári és királyi hadsereg költségvetésének és újonclétszámának emelése mellett tört lándzsát. Az úgynevezett kivételes törvények elfogadtatásával szintén a háborúra kívánta felkészíteni az országot. Politikáját legfőképpen ezért bírálta hevesen az ellenzék.

Tisza működésének másik fontos célja a magyarországi nemzetiségekkel való kapcsolat rendezése volt. Utóbbiaknak a magyar nemzeti szupremáciáját megkérdőjelező törekvései leszerelésében nagymértékben kudarcot vallott, amit az erdélyi románsággal – már kormányfőként – folytatott 1913–1914. évi tárgyalásai igazoltak legjobban. A ’48-as ellenzékkel szimpatizáló magyar tömegek érzelmei, valamint a klasszikus liberális elvek mellett a nemzetiségekre való tekintettel ragaszkodott foggal-körömmel ahhoz, hogy ne bővítsék a választójogot, vagyis megőrizze az 1867-es kiegyezés rendszerét. Ám ezen magatartása az I. világháború frontharcosai esetében kifejezetten visszásnak tekinthető, hiszen még az ő esetükben se látta indokoltnak a választójog megadását.

A dualizmus utolsó időszakának politikai vitái és csatározásai egyszerre eltörpültek, amikor kirobbant az a nagy háború, amely nemcsak Európát borította lángba, hanem globális konfliktussá változott. A szarajevói merényletet követően, az úgynevezett júliusi válság során a miniszterelnök próbálta a legtovább elhárítani a háború opcióját, ugyanakkor ezt elsősorban nem pacifista szempontból tette, hanem amiatt aggódott, hogy Románia hátba támadhatja a Szerbiával és az Orosz Birodalommal küzdő Monarchiát.

Magyar politikus azóta se tölthetett be effajta, az egész világpolitikát befolyásoló szerepet. Tisza széles látókörű politikáját jól bizonyította az a magatartása, amelyet két és fél évvel később, a németek korlátlan tengeralattjáró-háborúja idején tanúsított. Akkor még miniszterelnökként figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok hadba lépése a központi hatalmak vereségét eredményezheti, ennek az álláspontnak a helyessége pedig másfél évvel később teljes mértékben bebizonyosodott.

Mindennek fényében érthető, hogy a dualizmus idején is már heves reakciókat kiváltó, elveihez következetesen ragaszkodó kormányfő az első világháború magyar jelképévé vált. Mindazon intézkedései, amelyek kiváltották politikai ellenfeleinek kritikáját, mi több, gyűlöletét, azon cél érdekében történtek, hogy az ország stabilitását növeljék. Tisza szerepe és jelentősége azonban túlmutatott a Magyar Királyság vertikumán. Jól illusztrálja ezt például Franz Conrad von Hötzendorf tábornoknak, a Monarchia vezérkari főnökének véleménye, aki az első világháború idején úgy fogalmazott, hogy az egész birodalmat a magyar miniszterelnök irányítja. A háború után Conrad utódja, Arthur Arz von Straussenburg tábornok is úgy látta, hogy Tisza kiiktatásával „Magyarország legerősebb emberét vesztette el, aki egyedül rendelkezett volna azzal az energiával, amely a káoszba rendet hozott volna”. Ez a nézőpont eléggé általános volt a világégést követően, jóllehet az 1918 őszén kialakult krízisen valószínűleg egyetlen politikus sem tudott volna úrrá lenni.

Mint minden nagy formátumú államférfi, úgy Tisza megítélése is ellentmondásos. Így volt ez már a saját korában is, de az igazi nézeteltérések valójában csak a halála után kezdődtek. A Horthy-korszakban annak ellenére ismerték el politikusi nagyságát, hogy a dualizmus stabilizálására, annak reformjára irányuló törekvései sok tekintetben nem voltak kompatibilisek a megcsonkított, de szuverenitását teljes mértékben visszanyert országgal. További kérdéseket vetett fel Tisza hűsége a Habsburg-dinasztiához, ami haláláig jellemezte őt. A világháború tapasztalatai azonban megerősítették sokszor kemény és határozott politikájának igazát, vagyis hogy a Magyar Királyságot jobban fel kellett volna készíteni a háborúra, ami elkerülhetetlen volt.

1945 után – természetesen – igen negatív lett a miniszterelnök megítélése. Az „imperialista rablóháború kirobbantásában, majd lefolytatásában döntő szerepet tulajdonítottak a kormányfőnek. Valójában Tisza csak elfogadta a háború lehetőségét, de nem kívánta azt. Erről tanúskodik egyik levele is, amelyben így fogalmazott: ”Azért borzasztó a győztes háború is. Az én lelkemben nyomást, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy egy ilyen nagy háború intézésében van részem.„Ebbéli tapasztalatait tovább erősítette 1917, amikor a magyar királyi 2. honvéd huszárezred parancsnokaként megjárta a keleti frontot.

Bár a leváltását követően sem szállt ki a politikából, utolsó jelentős feladatát IV. Károly adta számára 1918 szeptemberében, amikor a délszláv kérdés rendezésében kérte fel közvetítőnek az uralkodó. Tisza megdöbbenéssel tapasztalta különösen a horvátok magatartását, akiknek lojalitásában addig feltétlenül megbízott.

Miután IV. Károly osztrák császárként 1918. október 16-án manifesztumot adott ki birodalma ciszlajtán felének átalakítására, újabb, ezúttal a dualista rendszer bukását jelentő belpolitikai válság robbant ki hazánkban is. Október 17-én hangzott el a képviselőházban – Károlyi Mihály gróffal folytatott vitája során – Tisza hírhedt kijelentése, miszerint: ”Ezt a háborút elvesztettük!„ Az utókornak mindez már evidenciának tűnik, ám a kortársakból, különösen a fronton harcolókból ez a kijelentés valóságos sokkot váltott ki. Ne feledjük: a Monarchia csapatai ekkor még mindig a birodalom határain kívül védekeztek, és a délnyugati front háborúját eldöntő olasz offenzíva is csak egy héttel később indult meg.

Az első világháború elválaszthatatlanul egybeforrt Tisza István személyével, és gyilkosai is a háború szenvedéseit hozták fel tettük indokaként, így a gróf halála a történelmi Magyarország végét is hűen szimbolizálta.

Forrás: MTI
POLAKIA MAGAZIN


 Megosztás


Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat