LENGYELORSZÁG MAGYARUL




A II. világháború költészete a lengyel szolidaritás jegyében

1939. szeptember 1-jén kitört a II. világháború. Lengyelek ezrei érkeztek Magyarországra menekültként. Egy részük továbbment Franciaország, Anglia irányába, sokan azonban itt maradtak az országban. 1939 szeptemberétől kezdve a magyar költők egész sor verset szenteltek Lengyelország tragédiájának, leplezetlenül kifejezésre juttatva rokonszenvüket a Németországgal háborúban álló nemzet iránt.....>>>

Moczarski lengyel ellenálló volt, de a háború után a kommunisták börtönbe zárták. A sors iróniája, hogy cellatársa egyik legfőbb ellensége, öccsének gyilkosa, Jürgen Stroop SS-tábornok, a varsói gettólázadás eltiprója, a lengyel ellenállók dühödt üldözője lett. A vele folytatott beszélgetésekből nemcsak a keleten és nyugaton elkövetett bűntetteire derül fény, de képet kaphatunk egy náci főtiszt karrierjéről is.

Az egyéni és közösségi sorsokat, eszméket, történelmi korszakokat és eseményeket kibontó dialógusok révén még inkább belülről szemlélhetjük a fasizmus genezisét, embert és Istent, szellemet és hitet megégető, világot lángba borító kifejlődését. Nemcsak a masírozó barnaingesek egybemosódó sorait látjuk, hanem a horogkereszt alatt felsorakozottak szeme fehérjét is, a magasba lendülő kezek eget hasogató tarlóján az életvonalakat, a kelepelő géppisztolyok ravaszán a vöröslő mutatóujjakat. A fiatal nemzedékek számára már megemészthetetlen fasizmusmeghatározások mögött emberileg megközelíthetővé válik ennek az embert tagadó »eszmerendszernek« a lényege, taszítóvá a gyakorlata. Mert Jürgen Stroop személyében »hús-vér« képviselőjével szembesülünk a hitelesítő lencsén, Kazimierz Moczarskin keresztül. Stroop az akasztófa árnyékában, miután megbizonyosodik róla, hogy újdonsült lengyel cellatársa nem besúgó, »kibeszéli« életét a legintimebb részletektől a párttitkokig, őrvezetői előléptetésétől SS-tábornokságáig" - írja a dokumentumregényről a kötet előszavában Kovács István....>>>

 

LENGYELORSZÁG MAGYARUL



Barátok a bajban: lengyel menekültek Magyarországon

(Európa Kiadó, Kiadás éve: 1985; ISBN szám: 963-07-3415-x)

„Kötetünkben huszonnyolc egykori lengyel menekült emlékszik vissza a számkivetettség súlyos esztendőire, s állít ki – többnyire jó – bizonyítványt a magyar népről, amely a politika kegyetlen szorításában is megállta az igazi emberség próbáját” – ajánlja a kiadó a könyvet, mely a második világháborúban Magyarországra menekült lengyelek életét hivatott bemutatni.

*

Barátok a bajban …
Lengyel menekültek Magyarországon, 1939–1944

1939. szeptember elsején reggel 5 óra 40 perckor a német hadsereg a német-lengyel határ teljes hosszában támadásba lendült, megszegve az 1934-ben kötött lengyel-német megnemtámadási szerződést. A német hadsereg kihasználva számbeli, technikai és felvonulási előnyét, a lengyel főváros felé tört előre. A lengyel hadsereg a német túlerővel szemben az ország belső területei felé hátrált, súlyos veszteségeket okozva az ellenségnek. A németek azonban így is hamarosan elérték a Visztulát, a lengyel kormány és a köztársasági elnök szeptember 17-én Romániába menekült. 1939. szeptember 17-én a német-szovjet titkos szerződés értelmében a szovjet hadsereg átlépte a lengyel-szovjet határvonalat, s megkezdte Kelet-Lengyelország birtokbavételét.

1939 tavaszától, a lengyel-német államközi kapcsolatok romlásának idején, a magyar kormány tudatosan nem kívánt bekapcsolódni egy háborús konfliktusba, sőt a maga szerény eszközeivel közvetíteni akart a két állam között. Sőt a háború kirobbanása után is elutasították a német javaslatokat: bizonyos vasútvonalak átengedése „fejében” a Felvidék (A mai Szlovákia) egy részét visszacsatolták volna Magyarországhoz. A háborús eseményeket látva a Teleki-kormány felkészült a lengyelek fogadására, bár még nem tudta megbecsülni létszámukat. A kormány kinyilvánította, hogy a nemzetközi szerződésekben foglalt jogszabályoknak megfelelően jár el a katonai és polgári menekültekkel szemben, s nem adja ki őket Németországnak.

A lengyel menekültügyet a magyar törvényekbe becikkelyezett 1936. évi XXX. törvény szerint intézték, így a menekült katonákról a Honvédelmi-, a polgári személyekről a Belügyminisztérium gondoskodott, egyben kérték a nemzetközi segélyező és emberbaráti szervezetek (pld. Nemzetközi Vöröskereszt) segítségét. A lengyelek ügye a Belügyminisztérium apparátusán belül a Külföldieket Ellenőrző Központi Hivatal és a IX. Szociális és segélyezési osztály feladata lett. Ez utóbbi élére dr. Antall József miniszteri tanácsost állították kormánybiztosi minőségben. Ő segítséget nyújtott a lengyel Honi Hadsereg illegális magyarországi bázisának működtetéséhez is, segítette a lengyel katonák nyugatra szökését. E tevékenysége miatt a Magyarországot megszállása után a Gestapo Antall Józsefet 1944. március 19-e után letartoztatta, csak Horthy kormányzó követelésére engedték – többedmagával együtt – szabadon 1944 szeptemberében

A második világháború ideje alatt magyar földön közel 100-140 ezer lengyel fordult meg, 1939 őszén mintegy 70-90 ezer lengyel katona és polgári személy lépett magyar területre. Többségük 1940 tavaszáig távozott, a világháború végéig mintegy 30 ezer katonai és polgári személy maradt Magyarországon. A lengyelek ugyanis hivatalosan a vereség után sem tették le a fegyvert. A lengyel kormány és katonai főparancsnokság és hadsereg francia földön újjáalakult, s a lengyel politikai élet számos kiválósága és a katonai vezetés több parancsnoka – különböző utakon, főleg Magyarországon keresztül – Franciaországba menekült.

Az új kormány és hadsereg főparancsnokság Párizs közelében, majd Franciaország német megszállása után Londonban működött. A lengyel haderő ekkor már a Brit Nemzetközösség Katonai Főparancsnoksága alá került, és mint szövetséges, részt vettek a Közép-és Közel-Keleten, elsősorban Szíriában, Irakban, Egyiptomban, Líbiában, Tuniszban folyó harcokban, ott voltak a szicíliai és dél-itáliai, valamint a normandiai átkelésnél, Franciaország felszabadításánál és a németországi hadműveletekben is.

Ezalatt hazánkban – túllépve a nemzetközi szerződések nyújtotta jogi kereteket – a lengyel menekültügy szociális kérdés lett, hiszen a tényleges anyagi gondoskodáson túl biztosították a menekülteknek az érdekvédelem, a kulturális tevékenység, a sajtó- és tájékoztatás, az iskolázás, a betegellátás, stb. jogait is. A háború folyamán nagy számban érkeztek Magyarországra lengyelországi zsidók is, akiket a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezésével a lengyel szervezetek katolikus lengyel papírokkal láttak el, s ezek után a többi lengyel emigránshoz hasonló bánásmódban részesültek.

Hazánkban a menekülteknek érkező segítség elosztását a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság, koordinálta amely végső soron a magyar, a külföldi, a Vöröskeresztes, az amerikai, angol és más nemzetközi anyagi és pénzügyi segítség szétosztásáról döntött, egyetértve a Belügy- és Hadügyminisztérium szándékaival. A lengyel menekültügy intézésébe bekapcsolódtak a legálisan működő lengyel emigrációs szervezetek, amelyek közül a legfontosabb szerepet a Lengyel Polgári Bizottság játszott. Ez a szervezet intézte a lengyel emigráció belső ügyeit, a katonai és polgári menekültek körében a szociális, a kulturális, az oktatási, az egészségügyi, a sajtó és a könyvkiadási ügyeket, egyben összekötő szerepet töltött be az emigráció és a magyar hatóságok között. Vezetője Henryk Slawik, lengyel szocialista képviselő, katowicei újságíró és lapszerkesztő volt. Slawik 1944. március 19-e, Magyarország német megszállása után illegalitásba vonult, de a Gestapo csellel elfogta és 1944 augusztusában Mauthausenbe kivégezték.

A legálisan működő lengyel szervezetek között szerepelt a Lengyel Lelkészi Hivatal, amelynek szervezetéhez vagy száz lengyel pap és szerzetes tartozott. Vezetőjük Wilk-Witoslawski ferences szerzetes, akinek irányítása alatt a magyar földön tartózkodó lengyel papság bekapcsolódott – a lelki gondozás mellett – az oktatásügybe, a szegénygondozásba, az ifjúsági munkába, valamint a titkos katonai ellenállásba. Részt vettek a futárszolgálatba, sokukat a németek később – Magyarország német megszállása után - Mauthausenbe hurcolták.

A lengyel menekültek ingyenes orvosi ellátásban, súlyosabb betegség esetén kórházi ápolásban részesültek. Az első felmérés szerint magyar földön, 1939 őszén közel félezer lengyel orvos tartózkodott, végül a Lengyel Orvosok Csoportjába száz orvos lépett be. 1940 nyarán az összes lengyel menekült orvosi ellátását a Lengyel Orvosok Csoportjára bízták, minden táborban rendelő és betegszoba, Győrben 140 ágyas lengyel kórház működött. Az orvoscsoport vezetőjét, Jan Kołł±taj-Srzednicki orvostábornokot a megszálló német katonák 1944 március 19-én meggyilkolták.

A lengyel polgári menekültek jelentős részét a gyermekek és iskolaköteles fiatalok alkották, akik részére már 1939 októberétől – a polgári és katonai táborokban – oktatást szerveztek.. A második világháború alatt magyar földön mintegy 35 lengyel elemi iskola működött, többségük az itt-tartózkodás első éve után megszűnt, hiszen a tanulók szüleikkel együtt távoztak, vagy nagyobb helyiségek lengyel iskoláiba kerültek.

A lengyel menekült oktatásügy legnagyobb iskolája a balatonboglári lengyel gimnázium volt, amely a korabeli Európa egyetlen lengyel nyelvű és tanrendű gimnáziuma volt.

A magyar földre érkezett lengyel egyetemisták egyéni kérelemmel kerülhettek magyar felsőoktatási tanintézetekbe, mintegy félezer lengyel ifjú nálunk szerezte képesítését vagy itt kezdte el egyetemi tanulmányait.

A magyarországi lengyel oktatásügy külön fejezete a zsidó vallású lengyel fiatalok iskolahálózata. Az árvák és egyedülálló gyerekek számára Vácon szervezték meg a Lengyel Tiszti Árvák Otthonát, ahol 4-16 éves gyerekeket helyeztek el. A fenntartást a Belügy Minisztérium és a lengyel intézmények vállalták, viszont a külvilág számára elfedték az intézet „lényegét”, a magyar elhárítás és a rendőrség csak a német megszállás után értesültek az árvaház igazi rendeltetéséről, de a kis lakókat sikerült megmenteni az elhurcolástól.

Forrás: http://www.btm.hu/old/--ARCHIV--/lengyel/lengyel.htm  


 

LENGYELORSZÁG MAGYARUL